2023. január 11.
Ott ültem mellette, fogtam a kezét. Tudtam hogy itt az idő mennie kell. Az eszemmel tudtam csak, a szivemmel nem. Sírni sem tudtam, azt tudtam hogy most erősnek kell lennem hisz ez az ő ideje, szüksége van rám, szüksége van arra hogy fogjam a kezét és éreztessem vele a szeretetem. Oldalt feküdt, keze a kezembe, és azt mondtam neki: menj kicsim, pihenj, velünk minden rendben lesz, vigyázok a lányokra és magamra is! Majd vett egy mély, utolsó lélegzetet, és elment. Ott ültem, csak néztem őt, tudtam hogy fel kellene állnom és szólni a nővérnek de valahogy nem bírtam elmenni mellőle. Hiába tudtam az eszemmel hogy vége, hogy ennyi volt, a szívem nem akarta az igazságot.
Pedig kaptam időt hogy felkészüljek. Két nappal ezelőtt délelőtt már éreztem hogy valami más, valami elkezdődött. Aznap nem dolgoztam, nem lehettem vele, nem láthattam de fojtogató, rossz érzésem volt. Felhívtam telefonon, még ő vigasztalt, hogy nincs semmi baj, másnap megyek dolgozni, és majd átölel és megnyugszok. Ez már nem valósulhatott meg, mert aznap késő délután elkezdődött. Rosszul volt. Nagyon.
-Én egy ápolási intézetbe dolgozom, a férjem pedig nálunk feküdt. Itthon már nem tudtam segíteni neki, úgy ahogy neki arra szüksége lett volna.-
Másnap reggel mentem dolgozni. Persze már nem tudtam munkába állni. Ő még teljesen magánál volt, de érezte valahol ő is hogy hamarosan vége. És ezzel szembesültem én is aznap reggel. Haza mentem a lányainkért, és bevittem őket hozzá, vele voltak, beszélgettek pár órát, aztán haza mentek. Muszály volt. Fogalmam sincs honnan de tudtam, éreztem hogy tovább nem maradhatnak. Én viszont még maradtam, de pokoli percek órák következtek...
Majd nekem is mennem kellett, elköszöntünk egymástól, megígértem neki, hogy másnap reggel sietek vissza hozzá. Úgy mentem haza hogy abban hittem hogy másnapra jobban lesz. Igen rosszul van, fájdalmai vannak, vannak percek amikor már nem tudja hogy mi történik körülötte, nem tud enni, nem tud inni, de hát ez majd elmúlik és jól lesz újra. Újra megölel, újra beszélgetünk, folytatódik az életünk vele!! Nem nélküle, vele! Hisz ő hozzánk tartozik, nem tudunk nélküle élni! Nem tudok nélküle élni! A gyermekeink édesapja, a férjem a társam a mindenem örökké, amíg a halál el nem választ. Amit nem akartam hogy el jöjjön még! Ami ellen minden porcikámmal tiltakoztam, elfordultam és nem néztem szembe vele. Úgy gondoltam ha nem veszek róla tudomást, akkor nem jön, nem történik meg az elkerülhetetlen. De ez nem így működik. Aznap minden percben azt vártam hogy legyen másnap reggel hogy mehessen vissza hozzá. A lányaink vártak haza, főztek, és elképesztő erővel tartották magukba is és bennem is a lelket.
Ki se kapcsoltam akkor éjszakára a telefonom, sőt, még a hangerőt is teljesen felerősítettem, ha baj van akkor felébredjek. Másnap reggel hajnalba keltem, és rá döbbentem hogy nem csörgött a telefon! Akkor biztos minden rendben, jobban van! Egy ismerősöm vitt be akkor reggel a munkahelyemre, egy órával előbb mint ahogy szoktam. Még a kávémat is kapkodva ittam, csak hogy mehessek végre, ezerrel rohantam ki amikor meg hallottam a kocsi hangját amivel jöttek értem.
Amikor be értem még át öltöztem a munkaruhámba, mert hogy gondoltam dolgozni fogok. Mert minden rendben van biztos! Nem volt... Amikor fel értem hozzá, szóltak hogy nagyon rosszul van, egész éjjel fájdalmai voltak, alig aludt valamit és a nevemet kiabálta egész éjjel. Be mentem hozzá meg fogtam a kezét, és mondtam neki hogy itt vagyok! Kérte hogy kapcsoljam le a lámpát, mert aludni akar, elfáradt. Kérdeztem tőle hogy biztos? Hogy menjek el, csináljam a munkám, és menjek vissza később? Bólintott hogy igen. Hát mentem. Haza telefonáltam a lányoknak, próbáltam egy picit szépíteni a dolgokat. Ez pár perc alatt történt, miután eljöttem tőle. És miközben beszéltem a lányokkal jött utánam az éjszakás nővér hogy menjek vissza mert elindult.
Vissza mentem, és a többit már tudjátok. Elment. Úgy hogy ott lehettem vele az utolsó pillanatig, foghattam a kezét. Úgy hogy meg várt, amíg másnap vissza értem, pedig nagyon szenvedett már, és nagyon elfáradt.
Nagyon nagyon kemény percek voltak, de hálás vagyok azért hogy nem kellett egyedül lennie.
A folytatással majd érkezem.
