Búcsú

Kilenc hónap. Kilenc kőkemény hónap kellett hogy újra le tudjak ülni és írni. Nem az elején kezdem. Én most a végén kezdem, hogy a legnehezebb ponton túl legyek, és szembe nézzek vele. Lehet hogy nem is ez a legnehezebb pont, de az biztos hogy ez az a nap amire nem szeretek gondolni, mert  piszkosul fáj, és szét marcangol. Kemény lesz, őszinte és fájdalmas. 

2023. január 11.

Ott ültem mellette, fogtam a kezét. Tudtam hogy itt az idő mennie kell. Az eszemmel tudtam csak, a szivemmel nem. Sírni sem tudtam, azt tudtam hogy most erősnek kell lennem hisz ez az ő ideje, szüksége van rám, szüksége van arra hogy fogjam a kezét és éreztessem vele a szeretetem. Oldalt feküdt, keze a kezembe, és azt mondtam neki: menj kicsim, pihenj, velünk minden rendben lesz, vigyázok a lányokra és magamra is! Majd vett egy mély, utolsó lélegzetet, és elment. Ott ültem, csak néztem őt, tudtam hogy fel kellene állnom és szólni a nővérnek de valahogy nem bírtam elmenni mellőle. Hiába tudtam az eszemmel hogy vége, hogy ennyi volt, a szívem nem akarta az igazságot. 

Pedig kaptam időt hogy felkészüljek. Két nappal ezelőtt délelőtt már éreztem hogy valami más, valami elkezdődött. Aznap nem dolgoztam, nem lehettem vele, nem láthattam de fojtogató, rossz érzésem volt. Felhívtam telefonon, még ő vigasztalt, hogy nincs semmi baj, másnap megyek dolgozni, és majd átölel és megnyugszok. Ez már nem valósulhatott meg, mert aznap késő délután elkezdődött. Rosszul volt. Nagyon. 

-Én egy ápolási intézetbe dolgozom, a férjem pedig nálunk feküdt. Itthon már nem tudtam segíteni neki, úgy ahogy neki arra szüksége lett volna.-

Másnap reggel mentem dolgozni. Persze már nem tudtam munkába állni. Ő még teljesen magánál volt, de érezte valahol ő is hogy hamarosan vége. És ezzel szembesültem én is aznap reggel. Haza mentem a lányainkért, és bevittem őket hozzá, vele voltak, beszélgettek pár órát, aztán haza mentek. Muszály volt. Fogalmam sincs honnan de tudtam, éreztem hogy tovább nem maradhatnak. Én viszont még maradtam, de pokoli percek órák következtek... 

Majd nekem is mennem kellett, elköszöntünk egymástól, megígértem neki, hogy másnap reggel sietek vissza hozzá. Úgy mentem haza hogy abban hittem hogy másnapra jobban lesz. Igen rosszul van, fájdalmai vannak, vannak percek amikor már nem tudja hogy mi történik körülötte, nem tud enni, nem tud inni, de hát ez majd elmúlik és jól lesz újra. Újra megölel, újra beszélgetünk, folytatódik az életünk vele!! Nem nélküle, vele! Hisz ő hozzánk tartozik, nem tudunk nélküle élni! Nem tudok nélküle élni! A gyermekeink édesapja, a férjem a társam a mindenem örökké, amíg a halál el nem választ. Amit nem akartam hogy el jöjjön még! Ami ellen minden porcikámmal tiltakoztam, elfordultam és nem néztem szembe vele. Úgy gondoltam ha nem veszek róla tudomást, akkor nem jön, nem történik meg az elkerülhetetlen. De ez nem így működik. Aznap minden percben azt vártam hogy legyen másnap reggel hogy mehessen vissza hozzá. A lányaink vártak haza, főztek, és elképesztő erővel tartották magukba is és bennem is a lelket. 

Ki se kapcsoltam akkor éjszakára a telefonom, sőt, még a hangerőt is teljesen felerősítettem, ha baj van akkor felébredjek. Másnap reggel hajnalba keltem, és rá döbbentem hogy nem csörgött a telefon! Akkor biztos minden rendben, jobban van! Egy ismerősöm vitt be akkor reggel a munkahelyemre, egy órával előbb mint ahogy szoktam. Még a kávémat is kapkodva ittam, csak hogy mehessek végre, ezerrel rohantam ki amikor meg hallottam a kocsi hangját amivel jöttek értem. 

Amikor be értem még át öltöztem a munkaruhámba, mert hogy gondoltam dolgozni fogok. Mert minden rendben van biztos! Nem volt... Amikor fel értem hozzá, szóltak hogy nagyon rosszul van, egész éjjel fájdalmai voltak, alig aludt valamit és a nevemet kiabálta egész éjjel. Be mentem hozzá meg fogtam a kezét, és mondtam neki hogy itt vagyok! Kérte hogy kapcsoljam le a lámpát, mert aludni akar, elfáradt. Kérdeztem tőle hogy biztos? Hogy menjek el, csináljam a munkám, és menjek vissza később? Bólintott hogy igen. Hát mentem. Haza telefonáltam a lányoknak, próbáltam egy picit szépíteni a dolgokat. Ez pár perc alatt történt, miután eljöttem tőle. És miközben beszéltem a lányokkal jött utánam az éjszakás nővér hogy menjek vissza mert elindult. 

Vissza mentem, és a többit már tudjátok. Elment. Úgy hogy ott lehettem vele az utolsó pillanatig, foghattam a kezét. Úgy hogy meg várt, amíg másnap vissza értem, pedig nagyon szenvedett már, és nagyon elfáradt. 

Nagyon nagyon kemény percek voltak, de hálás vagyok azért hogy nem kellett egyedül lennie. 

A folytatással majd érkezem. 

                                                 Amikor a világ összedől

Közhely, de amíg el nem veszítjük azt amink van, nem is tudjuk mennyit jelent. Éljük a mindennapi megszokott életünket, megoldunk kisebb nagyobb problémákat, és úgy gondoljuk mindenre fel vagyunk készülve, meg tudunk birkózni mindennel. Én is ezt hittem.

Éltem az életem, körbevett a családom, a szerető férjem, a két gyönyörű lányom, és volt munkám. Úgy éreztem meg van mindenem, természetesnek vettem mindent amim volt. Egészen addig amíg egy nap munka közben meg nem szólalt a telefonom. A lányom hívott, hogy apa rosszul van. Attól a naptól kezdve megváltozott az egész életem. A férjem... Aki húsz éve a társam, akivel jóban és rosszban kitartottunk egymás mellett, akivel mindig mindent  megosztottunk, aki velem együtt nevetett vagy épp sírt. Aki a támaszom volt mindig minden helyzetbe. 

Most pedig szembesülnöm kellett azzal hogy elveszíthetem. És itt volt az a pont ahol elkezdtem lefelé csúszni. Úgy hogy észre se vettem. Igyekeztem tartani magam, erősnek lenni. De a világ ott, akkor összedőlt. Csak csúsztam lefelé, a fájdalmammal együtt, és közben azt hittem hogy én kibírom ezt is. Hiszen vannak gyermekeim akiknek szükségük van rám, nem engedhetem meg hogy összetörjek. De összetörtem! És az életem is. Apró darabokra. Csináltam tovább a mindennapi dolgokat amit kellett, igyekeztem támogatni a gyerekeim, a férjem, csak magamat felejtettem el! A férjem közben már újra velünk volt, és én ahelyett hogy ennek örültem volna, görcsösen igyekeztem mindent jól csinálni. 

Addig amíg már a testem nem bírta tovább, és jelzett! Nem finoman, óvatosan, hanem kőkeményen! Még mélyebbre zuhantam, pedig azt hittem, hogy már nincs lejjebb. Vissza tekintve arra az időszakra, olyan mintha egy nagyon mély gödörbe lennék, és hiába próbálok meg kimászni, nem sikerül. Sőt! Minél jobban ki akartam jönni belőle, annál mélyebbre süllyedtem. Borzalmas érzés volt! Úgy éreztem hogy ebből én már soha nem mászok ki. Hiába mondogattam magamnak hogy össze kell szednem magam, mert felelős vagyok a gyermekeimért, egyszerűen nem tudtam talpra állni. Rettegés volt minden egyes nap, rettegés attól hogy elveszítem a férjem, rettegés attól hogy saját magamat is elveszítem. 

Mindemellett a gyötrő lelkiismeret furdalás, hogy a lányaimnak nem vagyok jó édesanyjuk! Csak gyűlt és gyűlt bennem a harag, hogy mért pont velünk kell ennek történnie, a fájdalom, és még sok megfogalmazhatatlan érzés. Fogalmam sem volt hogyan tovább. 

És hogy hogy sikerült végül felállnom, és elkezdeni kimászni a gödörből? A világon én vagyok a legszerencsésebb anya, hogy olyan gyermekeim vannak, akik nem engedték hogy ott maradjak a gödör mélyén. De ez már egy másik történet, amit majd le fogok írni később. 

Egy valamit azonban meg tanutam! Már nem akarok görcsösen minden megoldani, már nem akarok görcsösen mindent előre megtervezni, hanem örülök minden egyes napnak amit a családommal tölthetek, és megélhetek! Csak a ma létezik, az ami akkor és ott történik, a holnap vagy az azután majd ráér akkor amikor eljön az ideje! ❤